IN ENGLISH   |   REGISZTRÁCIÓ   |   HONLAPTÉRKÉP  

Oroszország mindig Európához tartozott


Oroszország mindig Európához tartozott

Beszélgetés Szvák Gyula történésszel

"A nyugati szemlélő gyakran találta az orosz történelmet mozdulatlannak, amelyben, úgymond, nagyon hosszú időszakokon keresztül nem történik minőségi változás, s ezért nagyon nehéz benne az egyes periódusokat elválasztani." Ezt a megállapítást Szvák Gyula tette egyik nemrég írott esszéjében. Az orosz történelem tudós kutatóját, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Ruszisztikai Központjának vezetőjét arról kérdeztük, mennyiben tekinthető európainak az orosz fejlődés. A történész számos előítélettel vitatkozva hangsúlyozza, hogy sajátos, de minden tekintetben európai história az orosz. Ebből és a valóság tényeiből következően Szvák professzornak az a véleménye, hogy kétoldalú politikai elhatározás kérdése, tagja lesz-e Oroszország az Európai Uniónak, s ha igen, mikor.

- Önnek most jelent meg a Pannonica Kiadónál közös könyve Jevgenyij Anyiszimov orosz történésszel. A kiadó Fekete-Fehér sorozatában, amelyben idáig tizenhat nagy történelmi személyiség párhuzamos életrajzát írták meg, ön IV. Iván, orosz kollégája pedig I. Péter biográfiájának a megrajzolására vállalkozott. A történelemkedvelő, de laikus olvasó számára úgy tetszik, hogy a két történész Oroszországnak az európai fejlődéshez vezető útja két - igaz, merőben különböző - szakaszát rajzolta meg. Így van-e ez valóban?

- Azért érdekes, amit mond, mert a szűkebb történész szakma számára az 1530 és 1584 között élt, nagyfejedelemként 1533-47 között, majd cárként haláláig uralkodó IV., vagy amint nevezni szokás: Rettegett, illetve Rettenetes Ivánt nem olyan kézenfekvő összehasonlítani az 1672 és 1725 között élt I., más néven Nagy Péterrel, aki 1689-tôl uralkodott haláláig. Ha a két államférfi életrajzát egymással összevetjük, történész-szemszögből nézve éppenséggel nem az európaisággal kapcsolatos következtetések tűnhetnek a legfontosabbnak. Ellenkezőleg: aki az orosz történelem alapos ismerőjének számít, az meg is lepődik azon, ha valaki IV. Ivánban az európaizálás fontos alakját véli felfedezni. Ezzel szemben egy jól tájékozott értelmiségi nagyon könnyen el tudja ezt a kettőjük közötti hasonlóságot fogadni. Igyekszem érzékeltetni, mi is az ellentét oka. Ha Oroszország Nyugat-Európához való közeledéséről beszélünk, közhelyszámba megy Nagy Péter emlegetése. IV. Iván tevékenységét tárgyalva viszont egészen más kérdések jutnak eszünkbe. Nyugodtan kijelenthetem, hogy egyebek mellett éppen az európaisághoz való viszony különbözteti meg egymástól a két uralkodót. Elvben tulajdonképpen ki is zárná a közöttük lévő különbség, hogy párhuzamos életrajzokat írjunk róluk. IV. Iván ugyanis - és vele a korabeli orosz történelem - olyan távol volt Európától, hogy annál távolabb már nem is lehet lenni. Az viszont közhely, hogy Nagy Péter minden energiáját arra fordította, hogy kinyissa Oroszország kapuját Európa felé. Szóval a különbség óriási.

- A különbség ellenére azonban megszületett az a munka, amely apropót szolgáltat beszélgetésünkhöz.

- Ebben közrejátszott az az értelmiségi felfogás is, amely nagyon is sok hasonlóságot lát a két államférfi tevékenysége között. Kollégám, Jevgenyij Anyiszimov maga is ezen felfogás jegyében gondolkodott, ezért idézett meg egy harmadik államférfit is: Sztálint. Tehát annyira kézenfekvőnek tűnik IV. Iván és I. Péter összehasonlítása, hogy még egy harmadik figura is kínálkozik egy meghúzandó ív tartópillérének. Eszerint a despotikus orosz uralmi formák első nagyszabású alakja Rettenetes Iván, a második Nagy Péter lett volna, a harmadik pedig Sztálin. Ez el is fogadható, ha úgy vélekedünk, hogy az orosz történelem nem volt egyéb, mint egy totalitárius állam létrehozása, továbbfejlesztése és betetőzése. Ámde nem vélekedhetünk így. Tény, hogy Nagy Péter és Sztálin között fedezhetünk fel hasonlóságokat, ha arra gondolunk, hogy mindketten szükségét látták egy erőltetett modernizációnak. A XVIII. század elején Nagy Péter egy állami tőkefelhalmozást hajtott, illetve hajtatott végre, és ez valóban hasonlítható az erőltetett sztálini iparosításhoz. Olyasmit azonban, ami IV. Iván korából mindezzel összevethető volna, aligha tudunk felfedezni.

- Mostanában sokat foglalkoznak a társadalomtudományok - a történelem, az antropológia, a szociológia - az egyes civilizációk közötti különbségekkel. Odáig el is jutnak, hogy a nyugati és a keleti kereszténység között nagyok a differenciák, ám úgy tetszik, mintha az ortodoxia által jellemezhető területek sajátosságainak ismereteivel hadilábon állnának.

- Számomra már az is nagyon kérdéses, hogy van-e valamiféle jogosultsága annak, hogy külön orosz civilizációról beszéljünk. Az én felfogásom szerint a civilizáció sokkal tágabb fogalom, hogysem egyszerűen valamiféle szellemi kultúrát értsünk rajta. A civilizáció fogalma magában foglalja a fejlődés struktúráját is. Ha ebből a szemszögből vizsgáljuk a problémákat, úgy vélem, nem lehet vitás, hogy beszélhetünk egy európai civilizációról. Mármost az a kérdés, vajon az orosz civilizáció ennek része-e. Szerintem feltétlenül, és ebben az esetben megismétlem: nincsen értelme orosz civilizációról beszélni. És nem csupán azért, mert keresztény kultúráról van szó. A vallás ugyanis olyan szoros szimbiózisban van egyéb társadalmi-gazdasági determinációkkal, hogy nagyon nehéz egészen pontosan meghatározni, melyiküknek van fontosabb szerepe. Persze tagadhatatlan, hogy egy olyan determinációs együttesről van szó, amelyen belül a kereszténységnek kitüntetett szerepe van. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a kereszténységtől nagyon is független, rendkívüli jelentőségű strukturális tényezők is fontos szerepet játszottak az orosz történelemben.

- Ha jól értem, az ön felfogása szerint végül is az európai és az ázsiai fejlődés sajátságos együttese az orosz történelem.

- Mostanában túlhaladottnak szokásos bizonyos fogalmak használatát tekinteni. Ilyen például a feudalizmus. Én azonban nem látom az okát, hogy eltekintsünk tőle, hiszen sok-sok történészgeneráció munkájának eredményeképp született meg. Nos, ez, az európai történelemnek egy nagyon fontos szakaszát mindenki számára érthető módon kifejező fogalom rendkívül sokat mond el az orosz fejlődésről is. Méghozzá azt mondja, hogy az orosz fejlődés genezisében nem különbözik más európai államok kora-feudális fejlődésétől. Tehát Oroszország ugyanúgy indult el a feudalizmus útján, mint más, későn jött európai társadalmak. Szóval nem kívánom azt állítani, hogy ugyanolyan volt a feudális fejlődés orosz földön, mint a klasszikus feudalizmus világában, amely egyébként ismeretes módon meglehetősen kis területre korlátozódik. Ami természetes is, hiszen Oroszországban éppúgy, mint sok más területen, nem jöhetett létre az antikvitásnak és a barbárságnak ama szintézise, amely az úgynevezett centrumországok feudalizmusát jellemzi. De ha ezeket a centrumországokat tekintjük mintának, akkor azt kell megállapítanunk, hogy minden más ország fejlődése megkésettséget mutat hozzájuk képest. Ha így nézzük a kérdést, azt kell mondanunk, hogy nincsen igazán lényeges különbség a lengyel, a magyar, a cseh és az orosz fejlődés között. Nincsen rá semmiféle okunk, hogy a 10. századi Kijevi Fejedelemség és bármely más korabeli európai állam között különbséget tegyünk. A különbségek későbbi eredetűek.

- Az első lényeges különbség maga a későn jövés.

- Valóban, és ez önmagában sok mindent megmagyaráz. Tehát itt még csupán annyiban különbözik az orosz struktúra a centrumétól, amennyiben a magyar, a lengyel és a többi közép-kelet-európai vagy a skandináv struktúrák különböznek tőle. Az igaz, hogy 1054-ben végbemegy a keleti és a nyugati egyház közötti nagy szakadás. Ezt szokás döntő jelentőségű cezúrának tekinteni. Sokaknak az a véleménye, hogy ekkortól távolodik el a nyugati és a keleti kereszténység egymástól a mai napig kibékíthetetlenül.

- Nem egy historikus viszont arra figyelmeztet, hogy ebben az időben a keleti kereszténység központja, Bizánc, összehasonlíthatatlanul fejlettebb volt, mint Róma. Míg ez utóbbi csak egy az itáliai városok között, Bizánc még négyszáz esztendőn keresztül nagyhatalom, amely sikerrel veszi fel a harcot a különféle barbárnak minősített népekkel, mi több, vallási fennhatósága alá tud vonni közülük nagyon jelentőseket. Némely értékelés szerint éppen az lett volna István királyunk nagy érdeme, hogy a hatalmas Bizáncon túltekintve meg tudta érteni, hogy az akkor még viszonylag gyenge Rómáé a jövő.

- Szűcs Jenő, a kiváló magyar történész azt mondta, hogy a történész dolga az, hogy a mindenkori világtörténelmi fejlődés fő áramához '76iszonyítsa az eseményeket. Nagy kérdés azonban, hogy mi is volt a fő áram a 11. században. A mából visszanézve kétségtelen, hogy a feudalizmusnak az az utólag rekonstruált rendszere, amely jellemzően a nyugat-európai centrumországokban alakult ki. Továbbá, azok a keresztény népek bizonyultak a modernizációra a leginkább alkalmasnak, amelyek a fejlődés nem-bizánci útját járták. Mindazonáltal az 1054-es cezúra jelentőségének abszolutizálását a magam részéről elutasítom. Az ugyan tény, hogy vannak jelentős különbségek a nyugati és a keleti kereszténység között, a hasonlóságok azonban sokkal fontosabbak. Néhai professzorom, Perényi József hangsúlyozta gyakran az 1960-as években, hogy a nyugati és a keleti keresztény paraszt ugyanúgy túrta a földet, ugyanolyan technikákkal, ugyanolyan alávetettségben. Tagadhatatlanul van ebben a megközelítésben némi vulgarizálás. Hiszen elsősorban az úgynevezett alapnak tulajdonít jelentőséget, és nem vizsgálja, milyen más tényezőkkel van kölcsönhatásban. Ettől azonban még nem kell teljesen elvetnünk. Az én felfogásomban is igen fontos kérdés, hogy milyen volt a gazdasági berendezkedés és milyen az erre épülő társadalmi struktúra. És megint csak azt kell mondjam, hogy a második évezred első századaiban az orosz területek fejlődése igen sokban hasonlított például Magyarországéhoz, Lengyelországéhoz. A fő jellemzőket tekintve e területeken is a kialakulóban lévő feudális társadalmaknak megfelelő volt a helyzet, ugyanúgy, mint Oroszországban.

- Ismeretes, hogy ezekben a századokban rendkívül élénkek a magyar-orosz, illetve az orosz-magyar kapcsolatok. Később királlyá koronázandó trónkövetelők menekülnek például hazánkból a kijevi udvarba, ahol elismerik a trónnal kapcsolatos igényeiket.

- Ez nagyon fontos dolog. Hogy tudniillik mindkét fél ugyanolyannak tekinti magát, mint a másik. Emlékezetem szerint Marc Bloch, a kiváló francia történész mondta, hogy a historikusnak általában az a fő hibája, hogy úgy gondolja, ô okosabb, mint az általa kutatott kor embere volt. Kétségkívül van bennünk hajlam a korábbi időszakok embereinek lebecsülésére. Pedig nagyon is érdemes megkísérelni, hogy belehelyezkedjünk egy-egy kor gondolkodásmódjába, értékrendjébe. Ezzel a most tárgyalt korszakkal kapcsolatban is ez a célszerű. És akkor láthatjuk, hogy a második évezred orosz és más uralkodói teljesen egyformának tekintik egymást. Neves magyar történészek - Szűcs Jenő, Makkai László és Niederhauser Emil - már az 1970-es években arra hívták fel a figyelmet, hogy az 1200-as években következett be a mi régiónkban egy strukturális változás. Odáig nagyjából egységesnek minősíthető az itteni fejlődés, akkortól kezdődően azonban jelentősek az eltérések. Kelet-Európa kettészakadt. A lengyel-cseh területek strukturális értelemben közelebb kerültek a nyugat-európai centrumhoz, az orosz területek pedig távolabb kerültek tőle. Nem utolsósorban azért, mert a tatárok támadásai hosszú időre elszakították őket a Nyugattól. Szerintem inkább innen datálódik a strukturális változás, mint az 1054-es egyházszakadástól. Azonnal hangsúlyozom azonban, hogy a tatár-hatás miatt - hogy finoman jellemezzük a történteket - semmi okunk nincsen arra, hogy az orosz fejlődést az ázsiai civilizációkhoz soroljuk. Arról van szó, hogy ekkortól az orosz feudalizmus még nagyobb arányban autochton módon járja a maga kelet -európai feudális fejlődési útját. Azt mondanám, hogy a szóban forgó időtől az orosz lesz a klasszikus kelet-európai fejlődés, a lengyel, a cseh, a magyar pedig a nem klasszikus, a nem tipikus, amely megpróbálja behozni a centrumterületekkel szembeni hátrányát.

- Azt hiszem, amiről most beszél, az nagyon fontos dolog. Az értelmiségi közhiedelemben nem nevezném köztudatnak) ugyanis az él, hogy a tőlünk keletre lévő országokat az ortodox kereszténység taszította az elmaradottságba. Az autochton rossz fejlődést e közhiedelem szerint nem úgy kell felfogni, ahogyan ön teszi. E összhiedelem szerint tehát nem arról van szó, hogy az orosz feudalizmus a tatárokkal való igen hosszú küzdelem ellenére megy előre a maga útján, hanem arról, hogy a bizánci ortodoxia tette lehetetlenné valamennyi keleti keresztény társadalom fejlődését. Ilyen módon maga a keleti kereszténység is valami alacsonyabb rendű dolognak minősül, mint a nyugati.

- Én az orosz fejlődés különösségét éppen abban látom, hogy a hosszú időn át tartó tatár uralom nem tudta átstrukturálni az orosz fejlődést, nem tudta azt a saját képére formálni. Hogy úgy mondjam: képtelen volt az orosz fejlődést az európai útról letéríteni. De az orosz fejlődés pályája még bonyolultabb, hiszen egy idő múltán bizonyos területek litván fennhatóság alá kerültek. Ezek nyomán viszont ezek közeledtek a nyugati modellhez. A korai nyugati hatások közül igen fontos a lengyeleké, akik két évig uralták Moszkvát. Megemlítendő a svéd befolyás is. Azután Nagy Péter uralmától kezdve a különböző nyugati hatások. Sokan azt mondják, hogy az orosz fejlődés tulajdonképpen nem egyéb, mint a különféle hatások összessége. Ebben van is igazság, de akkor az is igaz, hogy szinte valamennyi társadalom fejlődése külső hatások összességének fogható fel. De azonnal jelzem, hogy ha az orosz történelmet vizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy a társadalom e hatásokból mindig csak annyit épít be önmagába, amennyit strukturálisan képes elviselni. Ez a helyzet a tatár hatással is, amelynek megvoltak a döntő jelentőségű következményei, elsősorban az uralmi technikákat illetően. Ha szemügyre vesszük IV. Iván korát, olyasmit látunk, mint egy keleti uralkodói udvarban. A szokásokat sok utazó keletieseknek írja le. Az orosz hatalom számos olyan dolgot vett át, amely a tatárokra volt jellemző. Megint mondom, hogy az orosz történelem (is) akár az idegen hatások történeteként is leírható. Hiszen az óorosz állam maga is a varégoknak, vagyis a vikingeknek, más néven a normannoknak tulajdoníthatóan jött létre. A tatár tehát az orosz történelemre nagy hatást gyakorló nomád népeknek csak egyike, de mindenképpen a legfontosabb. IV. Iván nem csupán tatár segédcsapatokat használt katonai akcióiban, de azt is megtette, hogy teátrálisan lemondott a nagyfejedelmi méltóságról, és egy tatár szolgálófejedelmet nevezett ki minden oroszok nagyfejedelmének. Ez azonban, mint említettem, megmaradt külsőségnek, hatalmi technikai eljárás volt csupán. Mert az eredmény az lett, hogy ezáltal is eredményesebben volt működtethető az az autokratikus rendszer, amelyet az orosz nagyfejedelmek létrehoztak. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ez az autokratikus rendszer genezisét illetően nem ázsiai eredetű. Társadalmi-gazdasági alapzata európai. Hiszen egy jellegzetesen európai, kora-feudális katonai-földesúri osztály hatalmán alapul. Vagyis ez az osztály az Európára jellemző földtulajdonformába szerveződik meg, amely megfelel a frank földtulajdonlási módnak. Az orosz fejlődés - a maga sajátságos módján - éppen azért lehetett sikeres az eurázsiai hatalmas térségben, mert az európai típusú feudális berendezkedéssel párosítani tudta a zsarnoki tatár uralmi technikákat és a bizánci ideológiát.

- Valószínű, hogy az európaiság értelmezéséhez még sok tennivalónk lesz a bizánci kultúra újraértékelésénél is. Hiszen Bizánccal kapcsolatos fogalmaink jószerével pejoratívak. Pedig, mint már mondtuk, egy több mint ezer esztendőn át fennálló birodalomról van szó, amely az Európa-elleni különféle nomád - így a hun, normann, arab- támadások feltartóztatásában, gyengítésében nagy szerepet játszott. A hellén és a római kultúra folyamatosságának biztosításáról nem is beszélve.

- Tény, hogy a bizánci történelemről nagyon kevés van a köztudatban, az is nagyon torz módon. Az orosz fejlődés szükségleteit pedig éppen a bizánci minta szolgálta. A bizánci császár ugyanis ugyancsak a keleti mintáknak megfelelően, amelyek kel a birodalom állandóan szembesülni kényszerült - egy személyben despota volt, amint görögül nevezték: autokrator, és a görögkeleti egyház feje. Ez az autokratacezaropápista modell szolgált mintául az orosz cárok számára. Az európai, keleti és bizánci fejlődésnek ez az orosz fejlődés által kitermelt együttese az úgynevezett zavaros időszakban került veszélybe. Ez a már említett lengyel uralom idején történt, amikor Moszkva két esztendőre lengyel garnizonná vált. Ekkor rádöbben az orosz vezetés, hogy a korábbi módon nem tudja megvédeni az országot. Megkezdődik tehát az óvatos tájékozódás a Nyugat irányába. Az orosz nagyfejedelmek természetesen nem teoretikusok, ezért a praxis érdekli őket. Például a hadsereg-szervezési reformok. Így szüremkednek be már IV. Iván uralma és az azt követő káosz után az 1613-tól uralkodó Romanovok idején a nyugati hadsereg-szervezési elvek. És Nagy Péter lesz az a cár, aki a maga kíméletlen módszereivel kiteljesíti a szükséges reformsorozatot. Elődei ugyanis nem voltak képesek áthidalni azokat az ellentéteket, amelyek az orosz pravoszlávia és a nyugati metódusok között mutatkoztak. I. Péter nem sokat foglalkozik ezekkel. Az ô nagysága, különössége sajátságos módon éppen abban áll, hogy neki nincsenek aggályai. A marxista Plehanov, akinek zseniális megfigyelései voltak az orosz történelemmel kapcsolatban, azt mondta, hogy Oroszország mindig ingamozgásban volt a Kelet és a Nyugat, Európa és Ázsia között, és hol az egyikhez, hol a másikhoz került közelebb. Ha megállapítjuk, hogy IV. Iván idején egészen szélsőséges módon lengett ki az inga Kelet felé, akkor azt is meg kell állapítanunk, hogy a Romanov-ház első uralkodóitól kezdve visszafelé lendül, I. Pétertől pedig igen erőteljesen a Nyugat felé lódul. Ez abban is megnyilvánul, hogy az orosz fejlődés során először nevezhetjük valóban nyugati értelemben nemeseknek a nemeseket, a jobbágyokat pedig jobbágyoknak.

- Kevéssé ismert, hogy a feudalizmusnak ezek a jellegzetességei több évszázados eltolódásban vannak Oroszországban.

- Csak egyetlen példát mondok. Oroszországban már a Romanov-dinasztia idején, 1649-ben foglalták törvénybe a parasztság röghöz kötését.

- Holott Közép-Kelet-Európában, így Magyarországon is a 16. század elejétől már a második jobbágyságról beszélünk.

- Mégis az a helyzet, hogy amikor Oroszországban az érett feudalizmus időszaka következik, Nyugaton pedig annak felbomlása, ezzel párhuzamosan a Nagy Péterféle abszolutizmust nyugati típusú abszolutizmusnak kell neveznünk. Igaz, hogy nincsen polgárság, nincsen burzsoázia Oroszországba, az intézmények azonban ugyanolyanok, mint Nyugaton. Ha egy jellegzetes nyugati abszolutisztikus államot - nevezetesen a poroszt - szemügyre veszünk, akkor azt tapasztaljuk, hogy semmi lényeges különbség nincsen közötte és az orosz állam között. Oroszországban fellelhető az abszolutizmus valamennyi ismérve. Méghozzá egy nagyon egyszerű oknál fogva: Nagy Péter meghonosítja őket. Ugyanaz teszi lehetővé számára a honosítást, ami IV. Iván számára az európai feudalizmus alapján lehetővé tette a tatár és bizánci uralmi technikák átvételét. Az évszázadok során kifejlődő orosz autokráciához Péter idején kiválóan illeszkednek a nyugat-európai hatalomgyakorlás technikái. Ez nem azt jelenti, hogy az orosz cár a szó strukturális és minőségi értelmében európaizált volna. Viszont mindenféle intézményt és technikát átvett, amely az orosz autokráciát még tovább erősítette. Így történhetett, hogy az orosz önkényuralmi rendszer soha olyan erős nem volt, mint Nagy Péter idején. Soha olyan totális elnyomáson nem nyugodott az orosz állami uralom, mint ekkor. Ebben az időszakban válik teljessé az orosz parasztság szolgaságba vetése. Valójában a rabszolgaság megteremtése történik meg ezzel. Igaz, az orosz uralkodó osztályt is életfogytig tartó szolgálattal sújtja a cár. Nagy Péter idejétől lesz a hatalomnak kiszolgáltatva az egész orosz társadalom. Ezzel párhuzamosan a cár végrehajt állami fennhatóság alatt egy eredeti tőkefelhalmozást. A nyugati viszonyokkal kapcsolatos analógiák ezen a téren teljesen látszólagosak. Vannak például manufaktúrák Oroszországban is. Ezek azonban a kényszermunkára alapozódnak és állami megrendelésre dolgoznak. Tehát semmi közük nincsen a nyugati jellegű kapitalizációhoz. Azt mondhatnánk, hogy ha egyáltalán lehetséges volt, akkor Nagy Péter még jobban eltávolította Oroszországot az európai- polgári fejlődéstől, mint elődei. Ugyanakkor az ô uralmának homlokzata európaira volt festve.

- Mindeközben azt is láthatjuk, hogy a nem olyan sokkal korábban a fennmaradásáért küzdő Oroszország területileg és erejét tekintve is egyre nagyobb hatalommá válik. A kultúra is rendkívül gyors virágzásnak indul. Az egyetemes természettudomány kiemelkedő alakja, Lomonoszov, Nagy Péter uralkodásának idején születik, de Péter lányának uralkodása alatt lesz kiváló fizikussá-kémikussá, emellett írónak sem utolsó, de ő alkotja meg az első rendszeres orosz nyelvtant is. És azután jön a fantasztikus 19. század. Olyan írókkal, mint Puskin, Lermontov, Gogol, Turgenyev, Tolsztoj, Csehov. Szinte a világirodalomban is páratlan ez a vonulat, amely teljes egészében megkerülhetetlen az egyetemes művelődés számára. Hogyan magyarázható a megkésettségnek és a hatalmas modern alkotóerőnek ez az egyidejű megmutatkozása?

- Ez nagyon fontos kérdése az orosz fejlődésnek, amire viszonylag könnyű technikai jellegű választ adni. Nagy Péter elrendeli, hogy a nemes ifjaknak kötelező tanulniuk. Nem is nősülhetnek meg addig, amíg bizonyos vizsgákat le nem tesznek. Tanulmányaikat lehetőség szerint Európában kell végezniük. Kezdetben persze nagy az ellenállás, de miután a nemesség belekóstol Európába, jóval nagyobb a hajlandóság. Péter idején még erőszakra van szükség, hogy kimozduljanak a fiatalok otthonról, de azután már életformává válik a Nyugatra való utazás. Nem is tartják semmire az olyan fiatal nemeseket, akik nem ismerik Európát, nem beszélik valamelyik európai - elsősorban természetesen a francia - nyelvet. Így azután egyszersmind megismerkednek a kor vezető szellemi áramlataival is. Az orosz nemesség gazdagabb rétege, amely képes fedezni ezeknek az utazásoknak a költségeit, ily módon meglehetősen magas műveltségi szintre emelkedik. Ennek a rétegnek a befolyása pedig nagyon is jelentős. Ezzel párhuzamosan igen fontos tényező az, hogy ez az időszak a nemzeti ébredés kora. Oroszországnak, ennek a hatalmas birodalomnak a társadalma ugyanazokat a stációkat járja be a nemzeti fejlődés útján, mint Kelet-Európa kisebb népei. A 19. század első évtizedeitől kezdve, amikor a nagy viták zajlanak a szlavofilek és a nyugatosok között, elindul az orosz társadalomnak az igazán kritikus önvizsgálata, történelmi helyének keresése is. Rendkívül nagy szellemi energiák szabadulnak fel ebben az időszakban Oroszországban. Hogy mi annak az oka, hogy szinte páratlanul nagyszabású szépirodalom jön létre orosz földön, arra nagyon nehéz válaszolni. Tény, hogy a szolgaság mindig óriási felszabadító erőket képes mozgósítani. Szakértők szerint pedig az abszolutizmus mindig arra ösztönzi az értelmiséget, hogy a liberalizmus vagy az eredetileg szintén ellenzéki nemzeti eszme mellé álljon. Emellett az is igaz, hogy az ortodox vallás egy ponton nagyon is különbözik a nyugati kereszténységtől. Nincs annyi közvetítő az Isten és az egyén között, mint egy római katolikusnál. A lélek sokkal könnyebben tárulkozhat ki, könnyebben mutatkozhat meg. Talán ennek is szerepe lehet az orosz irodalom virágzásában.

- Az orosz átalakulásnak napjainkban is megvannak a sajátságai. Mit lehet ön szerint prognosztizálni: Oroszország nagyságánál, "különösségénél" fogva megmarad önálló egységnek vagy pedig valamikor az Európai Unió részévé válik?

- A történelem azt mutatja, hogy ha Oroszországban nem működött az abszolutizmus, akkor mindig az anarchia fenyegette. Ekkor általában az állam polgárai maguk kiáltottak rendért. A jelenlegi viszonyokat ismerve - például a kaukázusi viszonyokra gondolva - nem várható, hogy rövid időn belül radikális változások lesznek. Tehát, ahogyan sokan mondják, az orosz állapotoknak számos, a Nyugat által nem eurokonformnak minősítette vonásuk van. Ezeknek az értékelése azonban politikai probléma. Mert a lényeget illetően Oroszország - amint az az eddigiekből remélhetően kiderült - igenis európai ország. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy Európának igen nagy szüksége van még a jelenleginél is nagyobb szabású egységesülésre, akkor csakis azt lehetne prognosztizálni, hogy Oroszországnak valamikor az Európai Unió részévé kellene válnia. Hogy ez mikor és milyen módon történhet meg, az nagyon sok tényezőtől függ. De hogy példát mondjak: Oroszország sokkal inkább európai, mint Törökország, amelynek felvételéről már megindultak a tárgyalások. Azonban Oroszország helyzete minden más államétól különbözik már csak azért is, mert nagyhatalom. Ennélfogva neki is megvannak a saját különleges érdekei és más egyéb szempontjai. Hiszen nagyon fontos például az, hogy Oroszország egyedülálló módon két világrészen is nagyhatalom. Ezért neki inkább érdeke lehet, hogy továbbfolytassa történelmi ingamozgását - csak ezúttal az Egyesült Európa és Amerika között.

- Amiről most beszélünk, az messze túlmutat Európa határain. Legutóbb az ukrajnai események hívták fel a figyelmet arra, hogy a volt Szovjetuniótól elszakadt országok, területek iránt az Egyesült Államok is erősen érdeklődik.

- Az ukrajnai események a legkevésbé sem lepték meg a történészeket. Az ország kettéosztottságának igen mélyek a történelmi gyökerei. Ukrajna keleti és nyugati része évszázadokon át élesen elvált egymástól. Ez a különbség mutatkozik meg most újra. A Dnyeper bal partján elterülő rész mindig is inkább oroszbarát volt, míg a jobb parti részek inkább a Nyugat irányába orientálódtak. A mostani történések tehát annyiban mindenképpen törvényszerűek, hogy ha egy hagyományos, posztszovjet vezetésű Ukrajna, amely óvatos kapcsolattartásra rendezkedett be Oroszországgal, az önállósodás szociális deficitje miatt megbukott, akkor az ingának a másik irányba kell kilengenie, aminek a paradox megnyilvánulása az "európai útkeresés egy elsöprő lendületű nemzeti hevülettel". Az idő majd megmutatja, hogy ez a kilengés meddig tart és mit eredményez. Nagy kérdés, hogy Európának vagy még inkább az USA-nak mennyit ér Ukrajna. De a jelek azt mutatják, hogy mivel ez az ország meglehetősen nagy, aligha kifizetődőek bárki számára is viselni a vele kapcsolatos anyagi terheket, amikor a "játszma" könnyen kettészakadáshoz vezethet. Ami engem illet, perspektivikusan ezért inkább az orosz orientációt tartom történelmileg erősebbnek. Ám az nem vitatható, hogy az ukrán téma is része az Európai Unió és Oroszország kapcsolata jövőbeni alakulásának.

- Az 1990-es években nagyon sajnálatos módon meglehetősen leépültek a magyar-orosz kapcsolatok. Éppen abban az időszakban, amikor a világ vezető gazdasági hatalmai egymással versengve igyekeztek maguknak Oroszországban pozíciókat szerezni. Az utóbbi két-három esztendőben javulóban van a helyzet. Talán ennek megnyilvánulása az is, hogy ebben az évben kulturális téren fontos eseményekre számíthatunk.

- Valóban, magyar-orosz kulturális évad lesz 2005-ben. Ez azt jelenti, hogy Oroszországban magyar kulturális heteket, illetve hónapokat, itt, Magyarországon pedig orosz kulturális heteket, illetve hónapokat rendezünk.

- Önnek fontos funkciója van az évad megrendezésében, lebonyolításában?

- A rendezvénysorozat főkurátora, magyarul szakmai felelőse vagyok.

- Újra lehet-e teremteni Magyarország jó hírét Oroszországban?

- Nekünk óriási tekintélyünk volt az egykori Szovjetunióban. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy Magyarországot irigyelték, a magyar embereket nagyra becsülték, a kádári puha diktatúrának igen nagy volt a becsülete az ottani jóval keményebb körülmények között. Viszonylagos jólétünk és demokráciánk kivívta az elismerést. Az orosz átlagember tisztában volt azzal, hogy mi történt Magyarországon. Termékeinkkel és kultúránkkal egyaránt benne voltunk az orosz hétköznapokban. A magyar reformtörekvéseknek egyértelműen pozitív volt a társadalmi megítélése. Ráadásul egy bizonyos híd-szerepet is képes volt Magyarország betölteni a nemzetközi politikában a Nyugat és a Szovjetunió között. Ámde tizenöt esztendő nagy idő, és az ez alatt felnőtt generációk minderről már semmit sem tudnak, éppen úgy, mint a magyar fiatalok a korábbi helyzetről. Most Magyarország egy ugyanolyan kis ország az átlagos orosz ember számára, mint a többi. Az, hogy Magyarország tagja lett az Európai Uniónak, természetesen felértékel bennünket, de csak a közösségen keresztül. Ha Moszkva valamit akar, akkor Brüsszelbe megy, nem pedig Budapestre. Persze elmegy Berlinbe, Londonba, Párizsba is, esetleg Varsóba. A lengyelek fontosak az oroszok számára, aminek megvannak a történelmi okai. De mi teljesen elveszítettük az érdekességünket. Nekünk ezen természetesen érdekünk változtatni. Jó eszköz lehet erre a változtatásra a kulturális teljesítményünk. A kultúra fontos szerepet játszhat egy új Magyarország-kép kialakításában. Bízom benne, hogy erre alapozva szívós munkával más területeken is lehet eredményeket elérnünk. Hozzáteszem: az ELTE Ruszisztikai Központja már eddig is szellemi-intézményi infrastruktúrát biztosított ezeknek a törekvéseknek. Ezért nemcsak mint állampolgár, de mint ruszista is sokat várok a kapcsolatok újjászervezésétől.

HOVANYECZ LÁSZLÓ

Forrás: Európa Tükör (X. évfolyam 3. szám - 2005. március, 3-11. oldal)


rovat: TÉMÁK